Néha ez a kedvenc zeneszámom. De csak néha. Máskor meg ilaj nyiha (szilaj ló) és tijibiji (csiribiri). Mindez azt mutatja, hogy kezdek beszélni. Mindent mondok és amit még nem tudok, mert nem hallottam, azon nagyon jól tudok nevetni. Ilyen vol például a miniditk (mini-diszk).
Természetesen kiskirály mivoltom most is megmaradt. Ez elsősorban az üzletben nyílvánul meg, ahol: "ide kedembe addon néni lalamit" ez főleg a toki-toki-ra értendő. A minap egy bácsikával - akit max az ablakból ismerek - is elindultam kézenfogva sétálni természetesen "addon lalamit" felkiáltással. És nem tehetek arról, hogy néha - sokak szerint rosszra is - tanítanak. Tudom már az "attamindenit", "atillagát" és "attabétáját".
Amíg anya beszámolója elkészül, röviden egy pár szót...
A ló az lo vagy nyihá. A túrós puliszka az "tupu". Léni lovacska az "lé". A tehén az "mu". Az autó az (még mindig) "brümbrüm". A kulcs az "kiku". A torta (főleg ha homokból van) "tota". A szendvich (reggelire) "endo". A víz az "diz". A melltartó és a hálóing az "tititato".
Annak ellenére, hogy a szüléim nem hajlandóak bejegyezni a blogba kisebb - nagyobb kópéságaimat, annak ellenére rendíthetetlenül növekszem. Lássunk néhány példát és kezdjük a reggeltől.
Szóval, mikor felkelek, felébresztem anyát (édesanyát, mert anya édes és szoktam simogatni az arcát). Ez az ébresztés egy kicsit katonás. Egy kis szelíd pofozkodás, de végül felébred. Ekkor felébredek és vidám énekkel köszöntöm a nappalt. Kb. így: ná - ná - ná - ná... stb. Néha előfordul, hogy apa is még otthon van és ilyenkor tátáj felkiáltással és diszkrét integető kézmozdulatokkal engedem őt tá- táj-ba
A sok énekléstől éhes leszek és amíg nem kapom meg a reggelimet (melynek nevét nem írom le, mert reklámnak számít) egy folyamatos "pá-pá-pá" jelszóval mindenkit arra késztetek, hogy a hűtőhöz rohanjon és most azonnal hozza. Ezután már csak a délelőtti játszadozás van hátra. De az élet nem csak buli és kacagás, van amikor sepregetek, fát hordok be a kályhához vagy éppen leellenőrzöm, hogy az ebéd elkészítéséhez szükséges mixer (én már csak brümbrümnek hívom) felébredt-e már a szekrényben.
Ezután következik a déli alvásom, mely hol hosszabb, hol rövidebb. Rögtön utána (édes)anyával nekilátunk elkészíteni az ebédemet, magyarul baba-brümbrüm-pápá. És így folyik a nap tovább mindaddig, míg este elalszom, hol ölben, hol ágyban.
Mindazt ami velem történik leírni most nem fogom, csak még pár fontos dolgot megemlítek: meg tudom különböztetni az almát a narancstól és a banántól (az utóbbinak neve ba). Tudom, hogy a szekrényben poharak vannak (poá) és szeretem hívogatni őket. Továbbá tudom, hogy a kutya a bau és a báránykák be. A nénik meg bácsik azok bá-k. Bár szeretek kézen fogva szaladgálni, mégis amikor ölbe kívánkozom pá-val adom ezt mindenki tudtára (apának kevésbé, mert nem nagyon érti mit mondok, ilyenkor megmutatom neki :) ).
Kitaláltam. Az élet értelme az, hogy mindent a szájamba veszek. A szüléim szerint nem ez az élet értelme és ilyen irányú vitás kérdéseinket úgy oldjuk meg, hogy amikor rám szólnak eldobom a cuccot, mintha nem is lett volna nálam.
Továbbá néhány újdonság.
Tanulok járni. Bár apa szerint először mászni illene megtanulni, ezt hanyagoljuk. A tipi-topi már jól megy, csak akkor esem nagyokat (anya tudta nélkül természetesen) amikor elengedem apa kezét. Amúgy nem nagy kunszt ez a járás, csak kell tenni egymás után a lábakat. Már két tempóban is tudom ezt művelni. A lassabb, alaposabb, amikor nincs emelő segítség. A gyorsabb, egyenesebb, amikor őseim egy kicsit segítenek az állítólagos túlsúlyom mozgatásában.
Lassan körbejárom a lehető felnőttkori szakmámat. Jelenleg valami autószerelő vagy bisnicár leszek. Van egy piros autóm, brümbüm a neve, ki is tudom mondani, sőt, azt is tudom, hogy hol hagytam el.
Ha mégsem autószerelő leszek, akkor állatorvos vagy lókupec. Nagy barátságot kötöttem Lindával (ő egy kétszer nagyobb kutya mint én és ugatni is tud, amit felettébb élvezek) és egy fekete kiscicával.
Ma kétszínűt kakiltam. Nagy szó, ti meg tudjátok csinálni? Egyik fele barna volt, gondolom az almától és a keksztől amit délelőtt kaptam, másik zöld, a csirkemelles spenóttól, amit délben falatoztam. A falatozásról csak annyit, hogy naponta - a tejcsin kívül - van három étkezésem, amikor csak én tömöm a pocit. Továbbá van egy tízóraim, amit anyától kapok, amikor ő eszik és van egy öt-hatóraim amit apától kapok amikor ő eszik. Főleg az utolsó mindenféle felnőtt ínyencség. Például ma volt alkalmam megnyalni a fincsimincsi abáltszalonnát. Nagyiknak üzenem, nem kell berezelni, csak egy nyalintás volt. Beccó. Anya látta.
Természetesen, bár elég hosszú ideig elüldögélek szép csendben a kedvenc játékommal (ami egy vitaminos doboz), mégis a legjobb akkor ha valakinek az ölében lehetek. És még jobb, ha az a valaki járkál fel alá. Kópéságom a szüleim szerint híres a környéken, bár nem értem miért olyan nagy szám ez. Az a baj, hogy kis okos vagyok. Mesélek egy példát: ugye én mindent be szeretnék falni. Nemcsak azért mert ízlelőbimbóim fejlettsége átlagon felüli, hanem mert úgy érdekes ha minden érzékszervemmel letapogatom (többször is). Szóval tekintettel arra, hogy vannak dolgok amiket nem szabad nekem befalni, mint például a papír, szüleim kitalálták, hogy ha cumit raknak a szájamba nem tudom megtenni ezt a számukra borzalmas dolgot. És igen, egy macska - egér játék ez. Én kitaláltam, hogy ha kiköpöm a cumit - lehetőleg jó messzire, hogy időt nyerjek - akkor amíg a szüleim a dugó visszahozásával és tisztításával vannak elfoglalva, én nyugisan ízlelhetek. Aproppó ízlelőbimbók. Rákényszerítettek az emberi kajára. Az alma az finom, már rég eszem, növelve az adagot, és a narancslé meg még finomabb. Ezek meg elmennek. De gondolták édes őseim, hogy minden földben-termő gezemüzét meg lehet etetni velem. Próbálkoztak a murokkal, de mivel nem hiszek benne, hogy az emberfia megtanul fütyülni tőle, ezért készségesen visszautasítottam. Ugyanez a helyzet a krumplival is (felénk pityóka). Vannak emberek, akiknek izzad a lábuk tőle. Én nem tudom, nekem mi bajom lehet, de fő az elővigyázatosság. Szóval pityókaevésnél fintorpofi-képalkotó be, massza szájon ki... Lehetőleg némi burrogással egybekötve. Elég hosszú idő kellett elteljen, hogy megértessem a szüleimmel. Ami a föld alatt terem az nem jó. Vagy fán termőt adnak, vagy olyat aminek legalább egy lába van. De sikerrel jártam és rájöttem, nem is olyan rossz a csürkemell pityókával és egy kis lével.
Na de ne ragadjunk le a részleteknél. Megtanultam két dolgot. A lábam az enyém (bár ezt már rég kapisgálom) és nincs is olyan messze a számtól. Bár ezt nem szeretem reklámozni, mégis, ha már sikerült lencsevégre venni, megmutatom nektek
Mostanában elég mozgékony vagyok, annak ellenére, hogy mindenki túlsúlyosnak mond. Zárójelben nem hiszem, hogy sok a tíz kiló egy hat és fél hónapos és sokcentis babának. Tehát. Mutatok egy képet. Ez volt az utolsó alkalom, amikor biztonságban hittek a ülőkémben. Következőkor kimásztam. Természetesen szülői felügyelettel.
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert néha apával szoktunk akrobatamutatványokat művelni. Néha anya nem is látja, de jobb is neki így, mert a szivinfraktus vagy micsoda környékezi. Visszatérve a mozgékonyságra, ha hamarabb elkezdtük volna az edzést, akkor már járnék, hiszen anya ölében ki tudom rugni magam és egyszer már lábujjhegyen is jártam. (Nem kell megijedni, nem jártatjuk még Dengeziket... ezt anya diktálta a rokonok megnyugtatása végett). Apának szilárd meggyőződése, hogy nem is fogok megtanulni mászni. A válaszom DE! Nézzétek csak...
Na de a nagy hír amivel így végezetül szolgálhatok, és ennek mindenki örül egy picit, az az, hogy kijöttek a fogaim. Igaz csak kettő, és alul, de tény mi tény, hogy kocog a kanál. Szóval apa szerint jöhet a flékeny, anya szerint még várni kell. Mindenképp azért előnyös ez a tény, mert kevesebbet folyik a nyálam, és kevésbé vagyok nyűgös.
Azt hiszem, ez egy elég tartalmas beszámoló volt, és ha apa megint ilyen lusta lesz int eddig akkor belesikítok a fülébe.
Tegnap nem voltam hajlandó aludni, azaz egész nap, virradattól szürkületig csak három órát voltam hajlandó lehunyni a szemem. Mindezt az időt 15-25 perces részletekben. És úgy döntöttem ma sem leszek alvósabb. Sztájk! Hogy miért? Időközben kitalálom. Jobb ébren!
Rég nem adtam hírt fejlődésemről. Ennek több oka is van. Elsősorban az, hogy lelógok a mérlegről, másodsorban meg, hogy nincs méteresünk ami nekem, babának való lenne, csak apának van valami építő-méterese. Na de mivel már nagyon kíváncsiak lehettek mekkora lettem, így megmérettettem magam a következőképpen. Anya felállt a mérlegre, megmérte magát, majd ölébe vett és ketten is megsúlyozódtunk. A magasságomat meg apa méteresével mértük meg. Mivel a fent említett eszközök nem tudományos-preciziós módszerrel működnek, így sacc/kb tudjuk megmondani méreteimet.
Szóval, ma, augusztus másodikán, három hónapos és négy napos koromban körülbelül hét és fél kiló és hetven centi vagyok.
ui. anyának már fáj a dereka és a háta, vajon mitől?
Úgy történt, hogy ezelőtt több mint egy héttel nyűgös napom volt. A szüleim még nem tudtak semmit, csak én éreztem, hogy nincs minden rendben. Hétfőn elment apa dolgozni, én anyával maradtam, kettesben, hogy szokjuk egymást. Akkor történt, hogy pár másodpercig rosszul éreztem magam. Egy gyors konzultálás a dokinénivel sem oldotta meg a helyzetet és így egy pár óra múlva miután megint rosszul éreztem magam, sürgősséggel beutaltattunk magunkat a kórházba. És ott voltunk pár napig, egész pontosan csütörtökig. Szerencsém volt, hogy ott volt Plutó a falon és mivel már hallottam róla Zsebibabától (aki a mi falunkon lakik és jó haver) könnyen összebarátkoztam vele is. Anyunak nem volt ilyen könnyű. Ő nem barátkozik már a falonlakókkal. Egy csendes hétvége után, hétfőn felkocsikáztunk Brassóba, és miután körbelátogattuk a várost - apukám szerint az egyirányú utcák miatt - egy doktornéni megvizsgált. Azaz két doktornéni és egy asszisztensnéni, aki egy csomó (egész pontosan 12) kütyüt rakott a fejemre. És képzeljétek, nem vertem ki a biztosítékot. Azok után, hogy még valami ekhó nevezetűvel a fejecskémbe is bekukucskáltak kiderült, hogy nincs semmi bajom. Nem tudom, de biztosan tévednek, mert én zseni vagyok... na de lehet ez nem látszott. A lényeg az, azt mondta a doktornéni, hogy ügyeljen anyu meg apu, hogy ne legyen lázam, mert akkor megint rosszul fogom érezni magam. Nos, így telt el a múlt hét, a hétvége és mintgyárt ennek a hétnek fele, de biztosítok és megnyugodhat mindenki, hogy nincs semmi bajom. Bizonyítékképpen csatoltatok apával egy kis videót, amit a hétvégén készített a tudtom nélkül azzal a kérdéssel, hogy így viselkedik aki beteg? Szép hetet mindenkinek.
Hölgyek urak, mint a fenti film elején is láthatják, felfedeztem a kezem! És hogy lehet azt is szopizni. Jelzem, a bal kezem, anyuékban felmerült a kérdés, hogy akkor balkezes leszek? Na még eldöntöm... Most látja apa, hogy a filmen nem látszik semmi, de mivel bizonyíték - mondja marad.
Az élet szép. Ha nem, én teszem azzá. Például itt a hétvégén. Pénteken villámkirándulást szerveztünk családilag Szentgyörgyre. Az utazásnál most is hoztam a gyorsan-elalvós formámat, apa és anya arról tanácskozott (mert bár alszom de mindent hallok) hogy ha majd sokat bőgök, beültetnek a kocsiba és megsétáltatnak Erdővidéken. Szoval voltunk nagyinál, ahol újra megeredt a nyelvem. Beszéltem anyuval, nagyival de még a virággal is. Bár az utóbbi nem jelezte örömódákkal, de nagyon élvezte szerény társaságomat. Ezen nyelvbéli felbuzdulásomat meg is örökítette nagyi...
Továbbá gyakoroltam a királyi kegyeket, megengedve nagymamának és nagyapának, hogy tisztába tegyenek. A nap legizgibb pillanata az volt, mikor egyedül alhattam az ágyban, mert anya és apa elment vásárolni. És képzeljétek el, nem sírtam. Cserébe kaptam egy pár cuccos cuccot. Jó üzlet volt, ez tuti...
A pénteki tiszteletkört Matyinál végeztük, ahol Timi, Matyi anyukája, az én nagynénim egy kicsit elaltatott. Bár ez csak anyunak sikerül általában, nem mondom, hogy egy kicsit hagytam magam.
elaltatom Timit
Na de úgy kezdtem, hogy az élet érdekes. Sikerült anyát és apát összeveszíteni. A sztori egyszerű. Pár ponton eltérnek a nevelési megrögzöttségeik (mert ez már az...). Az egyik ilyen téma az én sírásom. Anya szerint ha sírok fel kell venni engem, apa szerint meg ha sírok, akkor nem kell mindenáron felvenni. Igaz, és ezt zárójelben mondom, hogy a hétvégén kitettem magamért ami a keserves sírást illeti, de az egyik pillanatban azon vettem észre magam (sírás közben) hogy hipsz-hopsz, apa belepakol a kiságyba. Igaz anya is ígérgette már többször is, de nem került sor rá. Na usgyi én sem hagytam magam, rázendtettem egy irtó keservesre, de annyira keservesre, hogy a cigányos hegedű se tudta volna jobban. És igen, anyu nem bírta sokáig, és felvett. Én győztem! Igaz egy kicsit berekedve - képzeljétek el sírástól berekedtem - egy kicsit nyúzottan, de megint beigazoltam: a király én vagyok.
Na de minden jó ha vége van, többszöri konzultálás után, anyu reménykedik, hogy elnövöm ezt az extra keservest. Apu marad az elveinél. Később meglátjuk. Addig is szép hetet mindenkinek...
Senki sem állíthatja azt, hogy az életem nem változatos. Ebben benne van az is, hogy akik éppen velem vannak (elfoglalva) azoknak is az élete változatos. És továbbá változatos azoknak is az élete, akik közvetetten vannak elfoglalva velem, azaz azokkal vannak elfoglalva akik velem vannak elfoglalva. Bonyolódik ugye?
Nézzük a legegyszerűbbet: az életem változatos...
Még mikor kicsike voltam... mert ugy kicsike egyszer mindenki, megörvendeztettem a szüleimet azzal, hogy jól meghatározott időközökben végeztem mindennapi teendőimet. Kétóránként, majd háromóránként ébredtem nappal és négyóránként éjjel, hogy csatlakozhassam anyura táplálkozás okából. És láttam, hogy ez jó. Túl jó. Így változtattam, délelőtt - munkaidőben - kétóránként, délután pihentem és maradt a háromóránkénti csatlakozás. És láttam, hogy ez jó. És megintcsak túl jó. És változtattam. Most nappal két óránként, jelzem óramű pontossággal, kérem azt ami az enyém. És vannak éjjelek is. Itt is változtattam, miután mindenki megszokta a háromórás időszakot, és most csak egy exponenciálisan nönekvő kvantummatematikai függvényben lehetne ábrázolni és kitalálni mikor is szándékszom megébredni és mindenkit felébreszteni.
Unom már a szürke hétköznapokat. Evés, büfizés, kakilás, nézelődés és alvás... már annyira elegem van. Gondoltam feldobom egy kicsit ezeket a monoton dolgokat és szüleimnek is találok egy kis extra elfoglaltságot. Kitaláltam egy pár érdekes dolgot. Először is cseleztem egy kicsit a szuszogásommal. Á, nem tartottam bent a levegőt, azt minden baba tudja, sőt még a felnőttek is. Azt találtam ki, hogy nem veszek levegőt, jó sokáig. Kíváncsi voltam arra is, hogy meddig bírom. És ezzel nem fejeződik be a performenszem, mert mikor már nem bírom, jó hangosan és hőrgősen nagyot lélegzek, hogy mindenki megilyedjen. És sikerűlt, meg is ilyesztettem, anyukát, nagymamát. És íme színesebb lett a hétköznap. Anyuká már nemcsak az előző felsorolással van elfoglalva 24-et a 24-ből hanem azzal is, hogy nézze mikor szuszogom és mikor nem. Egy másik csel, amit bevettem az elmult napokban az volt, hogy egy ébredéskor szépen összebökiztem (a felnőttek hányásnak nevezik) az egész kicsiágyat. Megint egy kis adrenalin. De ez nem elég, el is sápadtam mint a falunk. Még egy kis adrenalin. Mindenki megilyedt. Kivétel apukám, aki mintha már tapasztalt volna ilyen helyzetet - a saját bőrén. Na denem vagyok mindig ilyen gonosz. Nehogy már negatív kép maradjon meg bennetek. Bizonyítékképpen itt látható egy fotó, amin a szüleim nagyon szórakoznak. Szopizás közben keszítették. Csak tudnám, hogy miért...
Végezetűl egy jó hír. Hölgyek és urak, nénik és bácsik, csecsemők és gyerekek, örömmel jelenthetem be, hogy letelt a hat hét. És letelt az aggódó szüleim által rendelt karantén, és indulhat a buli. És a sétálás. Kérjek azonban minden engem látni akaró egyedet, hogy előre egyeztessen anyuval meg apuval, hogy mikor szabadok, mert engem ugyan nem zavartok. Sorszám nincs. Ugyanakkor szivesen veszek meghívásokat babazsúrokra, kissebb kirándulásokra, állatnézésre (elsősorban apa miatt a teheneket preferálom, majd ő elmondja miért).
Komolyan mondom, ezek a nagyik be vannak indulva. Képzeljétek el, kitalálták, hogy visszaszoktatnak engem a kis ágyba. Nos, próbáltam megmagyarázni, hogy szúr meg kemény, meg zöld, meg minden, de nem lehetett kitériteni őket a hitükből. Próbáltam én szép szóval (kevésbé sirtam), próbáltam keményebben (egy kicsit hangosabban ugyanazt) és a végén próbálkoztam szivszakitóan (azaz orditottam, toporzékoltam), de nem ment.
És akkor, mikor már minden veszni látszott közbelépett az én elsőszámú védőangyalom: ANYU. Igen, és ő kikérte magának, hogy ne mind sanyargassák szegény testemet. Igy kiegyeztünk egy közepesbe: nappal a kis ágyba, éjszaka anyuval alszom ezentúl.
Ma 23 óra 20 perckor apáék fürdés előtt megmértek és a mérleg 4050 gramnál kiakadt. Ki apu is, hogy két hét alatt fél kilót magamra szedtem annyira, hogy hirtelen megmérte az egykilós cukrot is, nem-e csal a mérleg.
Nos én elégedett vagyok a súlyommal, a bicepszem is egysze szexibb.